Adventi levél, 2012

„Nem arra hívattunk, hogy érezzük Isten szeretetét, hanem, hogy éljük azt. A gyakorlatba átültetett hit szeretet, a gyakorlatba átültetett szeretet szolgálat.”
Boldog Teréz anya

Lassan eltelik ez az év is, ismét itt az adventi idő, közeleg a karácsony. Ebben az esztendőben is egyre több lett a szegény család. Sok gyerek rendszeresen éhezik, elképzelhetetlen a napi harc a szülőknek, akik szó szerint a túlélésért küzdenek.
Nem győzzük a segítségnyújtást, és bizony sokszor tehetetlenek vagyunk.

Emlékképek jönnek elém, gyermekkorom.

Szegény, polgári családban nőttem fel. Hárman vagyunk testvérek, én a legkisebb. Édesanyám két éves koromban meghalt, apa erőn felül dolgozott, apai nagymamám, és édesapa testvére segített felnevelésünkben. Már mindannyian az égi hazába költöztek.
A második világháború alatt bombatalálat érte lakásunkat, maradt egy szoba és előszoba a mellékhelységekkel. Itt laktunk kezdetben kilencen nagybácsik és nagynénikkel együtt.
Miután osztályidegenek voltunk, mint sok hozzánk hasonló család a kommunista időkben, nagyapa vitéz és szakmai körökben elismert üveges mester, a becsület mintaképe, meg is kapta a „jutalmát”. 1949-ben koholt vádak alapján letartóztatták, az Andrássy út 60-ba vitték, súlyosan bántalmazták, melynek következményeként eltávolították az egyik veséjét, súlyos gyomorbajai lettek, majd félholtan szabadon engedték. Soha nem rehabilitálták, csak ennyi, bocs tévedtünk. Természetesen REF- es /fiataloknak rendőri felügyelet alatt/ volt, minden vasárnap jelentkeznie kellett a rendőrségen, nehogy eljusson a szentmisére… nagypapa görög katolikus vallású volt. Éjszakánként nagyon féltem, hiszen rendszeresen jött az ávó ellenőrizte megvagyunk mindannyian, az arcunkba világítottak, majd angolosan távoztak.
Szegény nagyapa csöndesen tűrt soha nem mondott semmit a borzalmakról, melyet átélt, de beteg szervezete nem bírta sokáig és 1959-ben végleg megpihent, hazatért az örök hazába. Nagyon megsirattam, mert csodás ember volt, tiszta szeretet és türelem. Ugyanakkor örültem, hogy most már én alhatok a nagyival, mert addig csak egy széles pad volt a hálóhelyem, hiszen nem volt ágyam. Kilenc éves voltam ekkor. Hát ilyen egy gyerek, nagyika mindig mondta, hogy a nagypapi már a mennyországban van és nagyon boldog, onnan segít minket.

Miután osztályidegenek voltunk, apa nem tanulhatott és nem kaphatott tisztességes munkát, de csodálatosan tudta ezt is kezelni. Díszletező munkásként kezdte, majd műszaki vezető. Nem lépett be a pártba, így nem lett igazgató. A külföldi utakon mindig ő tolmácsolt, háború alatt amerikai fogságban volt, jól beszélt angolul. A sok nehézség és megpróbáltatás ellenére valami csodálatos erő, humor áradt belőle. Emlékszem egy ócska ing és alsónemű volt a hálóruhája. –Na, gyerekek felveszem a szocialista hálóingemet. - mondta sokszor. Mi gyerekek gurultunk a nevetéstől. Ma inkább fojtogat a sírás, ha eszembe jut…

Drága nagyanyám a semmiből is főzött valamit. Este és hajnalban mindig a rózsafüzérrel a kezében láttam, sokat imádkozta. Talán ezért szeretem én is, bárhová megyek, útközben mindig mondom. Nagyon szerette a jó Istent és hálát adott minden nap mindenért. Pedig ő is elveszítette a szép kis kávézóját és kifőzdéjét a háború után. Mindenünket elvették nekünk is, mint sok- sok becsületes embernek. Nem adta fel, szolgálta a családot.
.
Nagyapa halála után nem sokkal végre egy szép nagy lakásba költözhettünk. Bútor az ócskapiacról, emlékszem az egyik fotel karfája állandóan szétesett, és nem egyszer a földön találtuk magunkat. Ezen is csak nevettünk. Nagyika minden este könyveltetett velem, vagy a nővéremmel a napi kiadásokról, és már osztott-szorzott mi legyen másnap. Alig vártam az osztálykirándulást, mert akkor jutott egy kevés téliszalámi…
Nagyon vártam a karácsonyt, szerettem volna egy igazi fehér, szép korcsolyacipőt, ami az akkori időkben nagy szó volt, az akkori u.n. kurblis helyett. Soha nem volt a fa alatt… Viszont sok könyv, ma is szeretek olvasni, bár a szemem miatt már keveset.

Vallásos nevelést kaptam, az ötvenes években bizony nehéz volt. Hat éves koromban, a születésnapomon lettem első áldozó. Keresztanyám mesélte, hogy azt mondtam számomra ez volt a legszebb szülinapi ajándék.
Persze később nekem is igencsak meg kellett harcolnom a hitemért, de ez egy másik történet…

Szegénységünk ellenére azt láttam mennyire segítőkész apa, nagyi, keresztanyám, rokonaink. Minket is erre neveltek, annak ellenére, hogy nálunk is volt vita, veszekedés, hát hogyan is lehetett volna másképp, ennyi küszködés közepette. Azonban a család összetartott. Nagyika volt ebben a nagy erő.

Így teltek az évek, férjhez mentem, bizony sok anyagi és más nehézség, folytatódott. Lassan, lassan megállapodtunk, meg van, ami szükséges, soha nem vágytam nagy dolgokra. Nem felejtettem el, milyen volt szegénynek lenni. Nem zúgolódtam, örültem a kevésnek is. Két leányom született, értékes jószívű felnőttekké váltak, hála Istennek. Minden nap megköszönöm őket és férjemet.

Kölcsönadtam sokszor, minden elismervény nélkül. Már el is felejtettem, amikor megköszönték, hogy ekkor, meg akkor mennyire jól esett a segítségem. Mélységes öröm tölt el ilyenkor, hiszen ez, számomra természetes. Persze volt, aki visszaélt vele, de mindegy elmúlt kész. Soha nem bánkódtam azon, ami elveszett. Ez is nagy kegyelem, köszönöm a jó Istennek

Ahogy telnek az évek, és bizony nekem is már csak a jó Isten tudja, mennyi időm van, hiszen a sok nyavalyám kezdi felőrölni az egészségemet, egyre jobban hiányoznak elhunyt szeretteim, de sokszor hazamennék már… Köszönöm őket Istenem, és hogy megtanítottak, hogyan kell szétosztani a szeretetünket. Különösen az édesanyám, akire sajnos nem is emlékszem. Fájó seb…
Na, de elég a sopánkodásból, majd odaát nagy lesz az öröm, ha találkozunk!
Ezek szerint itt még dolgom van, erőt Uram és türelmet!

Miért is mondtam el mindezeket az életem egy részéről? Talán azért, mert a szegénység nem keményítette meg a szívemet, hanem közel éreztem magam hozzájuk, mind a mai napig. Köszönöm Uram, az érdem a Tiéd! Isten kegyelméből igyekszem kamatoztatni az abban tapasztaltakat. Soha nem feledni honnan jöttem! A fő jelszó: Ma nekem, holnap Neked!

Mi arra a biztosíték, hogy egyik napról a másikra én is rászorulóvá válok? Semmi!

Testvérek! Soha ne felejtsétek el azt, hogy bármikor Ti is kerülhettek egyik napról a másikra nagyon nehéz helyzetbe. Pontosan a mai világ erről szól. Sorban hullnak szét a családok, megszűnt munkahelyek, nap, mint nap. Az emberek nagy része a kilátástalanságtól és Isten nélküliségtől szenved. Ilyenkor ismét hálát adok a jó Istennek, hogy megajándékozott a hittel.

Testvérek a hit évében vagyunk. Nyissuk ki a szívünket, aki maga a szeretet, azaz Isten felé. Ekkor megnyílik a szemünk és megtapasztaljuk, hogy nem csak magunkkal, hanem a környezetünkben nehéz helyzetben élő emberekkel is törődnünk kell. Rádöbbenünk arra, hogy keresztény kötelességünk segíteni a nálunk még szegényebbeken.

Ebben az évben is az előzőekhez hasonlóan folytatjuk, és immár folyamatossá szeretnénk tenni az „Egy kiló cukrot a szegényekért” akciót.
Kérlek Benneteket, segítsetek, hogy segíthessünk. Tartós élelmiszereket, tisztító és tisztálkodó szereket kérnénk. Ruhaneműt köszönjük nem, nincs mód és hely a tárolásukra. Az adományokat le lehet adni a szentmisék után a sekrestyében, napközben pedig, a templom őröknek. Sok kicsi, sokra megy.- mondja a közmondás. Isten fizesse meg jóságotokat.

Azonban kicsit keserű szájíz van bennem, felteszem a kellemetlen kérdést magamban: Egyáltalán miért kell ezt kérni, hirdetni, miért nem természetes, hogy gyakran, anyagi helyzetemhez mérten hozom az adományokat. Hetente, havonta, kéthavonta, de hozom? Miért csak karácsonykor, vagy a nagyböjtben? Kész, letudom az évi adakozást, kipipálva? Annyira el vagyok a magam bajával, hogy észre sem veszem, mi a keresztény kötelességem. Bocsáss meg Istenem!

Ismétlem, tárjuk ki a szívünket Isten és embertársaink felé, milyen túláradó öröm tölti el lelkünket! Tapasztalatból mondom, megéri!
Testvérek! Imádkozzatok értünk, hogy a karitasz munkát bírjuk erővel és egészséggel. Várunk mindenkit, aki úgy érzi, hogy bármiben segíteni tud.
Adományaitokat, még egyszer előre is köszönöm Tamás és a magam nevében. A jó Isten áldja meg nagylelkűségeteket. Már csak ketten maradtunk, és a csütörtöki segítővel, Erikával.

Köszönöm, hogy levelemet elolvastátok.

Áldott adventi készülődést és kegyelmekben gazdag karácsonyi ünnepeket kívánok.
Szívetek szeretete melegítse a kicsiny Jézust szegényes jászlában.

2012. advent

Matusekné Székelyhidi Anikó
Karitasz